Firenze? A Dóm, az Uffizi, Dávid szobra, galambok, turisták és (illegális) bevándorlók minden mennyiségben. Mégis megéri?
Az utóbbi kérdésre válaszolva: igen. Igen, mert Firenze az élet – az életünk – egy olyan darabja, amiről eredetileg csak az iskolában, történelem, vagy – már aki - művészet órákon hallhattunk és láthattunk a diavetítésen, de a valóságban mégis valami más.
Elsőre pillantásra lehet, hogy kicsit kiábrándító: a falak, Firenze történelmi falai szürkék és áporodottak, de ha eleget nézzük, mégis valami belső fensőbbséget sugároznak.
A turisták tömege késő ősszel már lecsökken, pedig Firenze ilyenkor mutatja meg a legszebb arcát, azt, ami tényleg olasz, és tényleg firenzei.
A lényeget – hogy hol fekszik, mekkora a lakossága, mik a látnivalók, meg hasonlókat – olvassuk csak el a legszívesebben használt utazási könyvekben vagy web-oldalakon. Amit nem tudunk elolvasni, az az érzés, amit nem lehet csak úgy leírni – meg kell tapasztalni, megélni, mint a jó olasz konyhát: Firenzében...
Firenze sárgás-szürkés falai közt sétálva minden pillanatban szembe jön valami: egy kis terecske, ahol talán valami rendezvényre készülnek, szobrok minden felé, apró éttermek - Pasticceria – keskeny apró utcácskák, száguldó robogókkal – vajon Giuseppe ment el mellettünk, vagy Francesco? Esetleg Mbambe... - valaki, aki egy ruhákkal teli görgős akasztót tol át a tér egyik oldaláról a másikra, és a szürke házak csodálatos ajtajai, amelyek ki tudja mióta nyílnak-csukódnak, lakkjuk alatt a fa erezete olyan finom és szerteágazó, mintha minden Firenzei lakosnak lenne ott egy fonala.
A felül nyitott turista-buszok télen is szüntelenül hordozzák a turistákat: Uffizi jobbra, David balra és így tovább, vajon egy ilyen buszon megérezni valamit a város hangulatából? Halló, kedves ázsiaiak, itt élt Leonardo da Vinci, nem is olyan rég, alig több mint ötszáz éve, halló, még megfoghatjuk a köveket, amiket ő is megfogott – de a busz már eltűnt.
És az Arno? Egy folyó, ami kb. úgy választja ketté Firenzét, mint Budapestet a Duna. Csak nekünk nincs Ponte Vecchionk, ami eredetileg a mészárosok hídja volt, lévén innen a vér gond nélkül befolyhatott a folyóba... De azért ma is mészárolnak itt: a turisták pénztárcáját vágják le, mivel a híres híd tele kis üzletekkel, ahol csodás ékszereket vásárolhat a gazdag vásárló – csodás árakon persze, a Polizia nem is olyan csodás felügyelete mellett.
Azután este, megmozdul az egész város, megindulnak a fiatalok, a középkorúak, az öregek, és a télikabátos tömeg fel-le hullámzik az utcákon, kóstolgatni a csodálatos borokat, a hihetetlen sonkákat vagy csak úgy az ételeket egészen éjjel kettőig – mígnem muszáj hazamenni, mert holnap új nap kezdődik. Újra motorra ül Giuseppe, újra hozza a furgon a szomszéd üzletbe a kézzel varrott bőr cipőket, kinyit az összes pasticceria, mert jönnek a vendégek, jönnek a turisták, és jön az élet, ami – ha jól figyelünk – talán szembe jön velünk az egyik mellékutcában. (SI)